Meglepő a sötét szakadék jött a hullám erős és meleg bravúros nos illúziók az összetört aberek alján.
Minden nagyobb volt imahajókat lovagoltak a hullám megcsapta az arcokat ott volt a hídon mint a kusza zsinórok és zörgő zátony.
Amikor az égből rugózik a rozmárszarv a szépség ragad meg minket felkarolni minket a könyörgések szédülésében a figyelmetlenség feltételezett pillanata.
Arany és fény ömlött alá kapcsolatokat az egésszel a magány ujja bizonyítékként az üvöltő ötvenediknél visszahív minket dolgozni annyi szeretetet adni.
