A pataktól a madárdalig visszhangzik a hegyek olyan gyengéd olyan törékeny ezt a felemelkedést önmaga felé a fények porosodásában nyitott száj el fogunk menni a reggelek fehér glóriája vezeti a pásztort nyitott kéz kitől veszi el gyermekkorunk a sziklák között a növényzet sűrűjében mint a ló csücske felavatja az utolsó ígéret hírnöke felajánlási idő szerint az őszinte szavakból az elme küszöbén kis réti nyelvem édes erdő barátom oktalanságom a vasárnap legjobb annyiszor simogatta az agancs eltörése nélkül és mi megy fel az ima csendje.
Meglepő a sötét szakadék jött a hullám erős és meleg bravúros nos illúziók az összetört aberek alján.
Minden nagyobb volt imahajókat lovagoltak a hullám megcsapta az arcokat ott volt a hídon mint a kusza zsinórok és zörgő zátony.
Amikor az égből rugózik a rozmárszarv a szépség ragad meg minket felkarolni minket a könyörgések szédülésében a figyelmetlenség feltételezett pillanata.
Arany és fény ömlött alá kapcsolatokat az egésszel a magány ujja bizonyítékként az üvöltő ötvenediknél visszahív minket dolgozni annyi szeretetet adni.
