a nők szerelmesek és magányos férfiak. Kirabolják egymást a magány és a szerelem. Ó új lélegzet annak, aki lát magányos szikra behatolni a nap barázdájába ! Újra kell tanulnod hogy megütjük a kovakőt hajnalban és szembeszáll a szavak áramlásával. csak a szavakat szerető szavak anyagokat bosszúállók újra kovakővé válni szögezzék le rezgéseiket a házak redőnyein. Amikor fiatal voltam fehér káosz volt a világ ahonnan lázadó gleccserek emelkedtek ki. Ma ez egy véres, hólyagos káosz ahol a legjobban tehetséges lény csak a puffadás mestere. Az eltűnt vonat az állomás nevetve távozik keresi az utazót. Vadász gyógynövények. Vannak határesetek hol csenget az eseményen az igazság szabadításának titokban kell maradnia ahol szenvednünk kell, hogy így is maradjon hol nevezzük el az a zárókő elmozdítása ami az egész építményt a földre fogja dobni. De hogyan kell későn tanulni ? Az írott szó leülepszik a számozott napok eljövetelében véletlenszerű lapon. A szó nem tanúskodik az alapozás előtt hanem válaszolj két párásító gőz között. Nyers seb az emlékem ahol a múlt tényei nem hajlandó megjelenni a jelenben. 711
Kopogtassa a patát az ajtóhoz a lázadó gondolathoz vezet középkori lovagi torna boldogan habzik a kövér zsír istállóit vágyhoz szokott lovak. A pézsma illata kitölti az útkereszteződést irizáló tükröződésekkel gyengéd figyelemmel mint a krokodil szeme az öböl fölött. vírusfüzér lógott a fényakasztókon a tengeri szerzetesek visszafelé énekelt a teljes hullámban a hullám B síkja. mézes dalok a pékség elején a fenevadra szállva elég volt elkísérni Don Quijotét malomtól malomig szerencsétlenség a kezében. Vár a láthatáron későn jött az eső gombák kezében göröngyös és púpos mint a tisztességes Angéle simogatott szemek. A szokásos kantárral vezetve a megfontolások harmatja a Pre Madame-nél a kedves fiúk közelében nedvéhes levelek mohón gömbölyödött. Vágjuk ki a héjat szép fiasításért beszélgetést indítani a szürkület szűrőjében alakítani a romantikát női áttört virágok. Leesett, majd feltámadt a szárnyas hurka fogd meg a kesztyűt a kastély előtt a vastag lugas alatt ezer megengedő klaszterrel. 710
Kis Jean jutazsákjában futott, mint a nyúl anélkül, hogy a kunyhók szenvednének. Ragyogó nap a torony fölött érvelt az idő múlásával anélkül, hogy az öreg ráncigált volna. A karám alatt száradt a ruha a legyek vacakoltak anélkül, hogy a macska felébredne. Laza karimákkal a kabrió elkerülte az esetet a megfagyott iskolások előtt anélkül, hogy a kutya ugatott volna. A szélben kínai lámpások égtek egyik utalásból a másikba anélkül, hogy a polgármester beleszólna. A nyomok megmaradtak a vörös földön öreg kezek jelentek meg harangszó nélkül. A bejárati kapu alatt a gyerekek abbahagyták a játékot golyó gurult anélkül, hogy a gyík megmozdulna. Átment a folyosón könnyű léptekkel egy fonott kosár a karján anélkül, hogy a tyúkok kuncognának. Orgeat szolgált fel a nagy kartonpoharakban erőteljes nyeléssel anélkül, hogy az álom felbukkanna. Ha nem a völgy közelében merre kanyarodik az ösvény mint a rekedtes hangú férfi nevetésben tört ki. 709
Erdő alkonyatkor goblinok és farkasok találkoztak a nagylelkű fa közelében egy végső viharról élesen négyzetbe vágva minden veszély estéjén hogy többszörös kavalkád földdel és fénnyel fröccsentve a magányom az abszolút feleségem elkeseredett danaidák alakjában lelkiismereti szendergésben mint sűrítve kavargó sötét gondolatok magmás bűnözés utolsó móló rózsa az erdélyi úrnak való felajánlások megzavarásáról. Aggodalom támadt hogy rozoga módon kell kitölteni a működő hajó vérjel a legutóbbi túlnyúláson szőtt palavereket a tölgy előtt örök hóval az apokaliptikus bukás prédája néhány szó a szürkelibákat kísérve a part felé nyitott gyerekszoba anélkül, hogy a herceg szeme közbelépett volna anya simogatásában a diszkrét toll apró figyelme a lefelé tartó arcra hogy a lehelet gyengéd figyelemmel mulat hajnalban mosolyogva. helyet tudok cserélni a perspektíva mindig ugyanaz meghosszabbítja harcos lándzsáit az indokínai repülőgép-papíron hogy a szép írás könnyeket csal rögzített időskálán ennek a dzsungelnek a vonzásában ahol megragadta a hüvely az átkozott labdája felé a gyerekkatona önmagát tönkreteszi hogy értelmet akarjon adni az életének bár korcsoportok szerint rendezve az "rouge et or" árainkból elsüllyeszteni az izzóvasat szüreti sebbenelőre-hátra erkölcstelenség mindenből tanulni. 708
A bientôtpour ne pas avoir à redireen faisant crédit à l'avenir. A bientôtsans se retourneren reconnaissant chez l'homme le sanctuaire. A bientôtles gens du mondeceux que nous portons en nous. A bientôtvous les enfants du Passagevers le point clair le point lumineux. A bientôtdu fond de l'allée des hêtresen faisant offrande d'amour. A bientôtpour une vraie connaissance,
un échange, un dialogue, une réciprocité.A bientôtcette présencecette personne. A bientôtpour t'entendre dire" c'est moi ". 707
Un tas de souchesà la sortie du champje traîne je traîne. Enrobé de nuages vermicellesle ciel de mon enfancetransporte des merveilles. Aparté sur le pas de portela rouge capelines'enroule sur elle-même. N'en puis-je rien extrairepas même les odeursmiasmes surgissant des camps. Affectueusement vôtrela frise du train de papier n'est plusil pleut ce soir. Ne rajoute rien à ma peinepas même un brin de muguetmais fais ce qu'il te plaît. En guise de viatiqueune carte routièrepour rassurer les siens. Une bûche tombe du cieldirectement dans le bûcherbonne affaire pour ce soir. De service pour une foisau sortir du couvre-feunous regardâmes le ciel d'aurore. En bas tout en basles vaches avaient à remonter la penteet je tenais la queue. C'était pareil dans les tempsavec de l'air frais tout autourau passage du transformateur de béton. Il y avait force guirlandes et rubansau mariage de Georges et Renéedans la barboteuse je faisais le cacot. De cette sève làje nais et meursplusieurs foisà la porte de l'amanteet cette ivresse doublée de luciditédonne sens et intelligencesans parolepour fonder la beauté insolente. 706
Le vent aimanté soufflelà où je suislégende arthuriennetrop tôt dévaloriséepar les phrases perçues. Ancré sur le monticulesans racines excessivesaphorismes et fragments amusent la galeriequand les branches sont des rayons du soleil. De mère naturel'avenir est éphémère
quand pour finirla cendre se confond avec la neige.
Les ancêtres dormentpoint encore investis, ceux-cique la marée évitealors que, bien làvarechs digitalisésils vont et viennentsous le bulbe cortical de nos frayeursle long des tranchées de la douleur. Père durmémoire de bûchecouché coupé par le traversrongé par l'absenceenchaîné par le son des clarinesla cape de berger sur ses épaules arrimée. Frère en ramuresorti de la forêt colonialeà quémander une attention doucesur le bourgeon de l'équinoxe. Sœurs vivantestranquilles en leur normalitésur qui compter en cas d'éclipsequand l'évidence s'exprime.
Et puis le vol des criquets-cerisesau dessus de Sainte-Victoireà embraser la Table Ronded'un graphe tendancieux. Le frein de la fatiguefait, l'élégance venuel'ouverture des fenêtresau matin devant le grand lit fraisquand les tourbillons de lumièreentrentpar le verger chaulé. Arvo Pärt change le songeà valeurs errantesdes violonsen pensées de jeuau goût enfantinque le triste quant-à-soirécuse d'un coup de savate mauvaise. Je précède la liasse des outrancesd'un peu de pommade de paixque notre belle étoilecardabella clouée sur la porte des grangesemprunte au livre des mystères.
( œuvre de Gore )
704
Se mirent à dansersous le feuillage désordonnéles sittelles de l'Organonsans que leurs pas résonnentpar les chambres désertesdu manoir noirque la colonne blanche de l'entréecalmait de son silenceà portée des enfantsaccourant vers le plan d'eaujeter les cailloux de l'auroresans que la carpe coopère. Il futil serace que la grise plume glissesous l'oreilleren trompe-l'œilla cane posée contre la porteà éteindre d'un soufflela bougie de la veilleencore vaillantesi près du printempsd'une présence aux phrases lisses. Medium des menottesde l'amie mon âme insoumisegrimoire des pensées souterrainescaparaçonnées de cavales tentaculairessur la sur-pointe du baldaquinque les génies du lieuavaient enfreint de programmerhors toutes tentativesde sceller de grappes d'imagesl'élan igné d'un regard aux lèvres humidespositionné auprès du désir. 703
L'arbre brame et se taitou bien gémitquand un souffle l'assailled'une bourrade par inadvertance. L'arbre vaguemestre des effets de lumièreun soleil dans le ventreagite la viedrôle, bizarre, mélangée. L'arbre claque de la luettequand l'ombre exaspèresans envie sans besoinjuste par gourmandise. L'arbre en sa puissance délicateémet hors des murettes et des taillisde petits cris de sourisà la nuit tombée. L'arbre saigneet survientquand on ne l'attend paspour soigner les plaies. L'arbre de Frédériquearchange des bruissements furtifssait se faire discretlors des ébats avec Dieu. L'arbre scelle des secretsde ses mains de ses larmesau tronc commun de l'humanitésans hâte sans désordre. 702
