Az őrtornyok véget érnek   
 nos échos lointains entendus   
 a felejtés igene alatt.   

 Finom sokáig   
 a nyár sötét karikáit   
 add át a felhőket a dióhéjnak.   

 A beborító éjszakáról   
 Hallomás jelzi a jelenlétet   
 a narratíva hiánya miatt.   
 

363

   Festett légynehezék   
 a valóság megcsúfolásában   
 nyitott kapu.   

 A kezek egyesülnek   
 ajkak listája   
 szem elől.   

 A NEVEM nagy betűkkel   
 kétségbeesett menekülés   
 léptek ütik a lépcsőpalát.  

 
 364

 Ne keress   
 ne aludj
 legyen az örök őr.   

 Egy csöpp szívvel   
 ha az élet elmenekül   
 légy az éjszakáid elfekvője.  
 
 Az alkotók kemények   
 a magányosok üresek.
  
 Milyen színes élni.    


365

 Az irigységnek ezek a szívós kezei   
 folytassa a kérdést   
 válasz nélkül.   

 A virág, amelyik mer 
 állítja a létezését 
 a javasolt út irányával szemben.  
  
 tisztán kitalált   
 az őr nem könnyít meg   
 a kora reggeli hívás nélkül.  

 
366

   A művészet hangkitörésekkel hevít   
 a szép mondatok kihullásában   
 füledbe súgják a megígért éjszakát.
   
 Új hajnalban   
 új kezdet   
 kétség és bizonyosság között. 
  
 Átnyúlik a párhuzamba   
 átkelni a gázlón   
 ellenére megtörténik.   


367

 Ez a baba a falhoz   
 egy szempillantás alatt megjelent   
 oktalanul rágni nyers fogakkal. 
  
 Állítsd vissza a hétköznapokat némán   
 a kabát hajtókáján   
 száraz ízlelőbimbók kezét zsebre.  
 
 Sétáljunk   
 emeljük a kerítéseket a hóra   
 megrészegülünk a jövendő bortól.   


 368

   Ma main sur le banc de bois   
 veines contre alvéoles   
 la pierre éclaire la feuille blanche.      

 Se déployer   
 faire quelques pas 
 séance tenante. 
    
 Les loups rentrent au bercail   
 point de traces fraîches   
 juste une lanterne au loin.     

 
369

 Malgré lui, tendu   
 le poitrail offert   
 son œuvre fût amande fraîche. 
  
 Chuintements à la porte   
 la vaisselle s'entrechoque   
 les mouches bousillent sous la lampe.  
 
 L'enlever fût fait   
 de preste manière   
 ivre de rires à l'encan. 

  370

   Défilent les nuages blancs   
 dans le ciel de Lozère   
 la neige a goût de nacre.  
 
 Au simulacre des enfants perdus   
 la cloche sonne   
 se dispersent les communiants.  
 
 Virevoltante   
 la poupée de cire   
 passe la tête par la porte entrouverte.   


 371

 De la pluie sur la barrière
 des pleurs dans ses yeux mirabelles
 la main posée sur la pommelle. 
  
 Le temps en sourdine
 fait la sourde oreille
 en panique les mots fuient.
      
 Reste
 par la porte ouverte
 la saison des flammes sèches. 

    
 359